Amnéziás...?

 Amikor felébredtem egy kórteremben találtam magam. Egy aggódó idős férfi állt az ágy szélénél. Nem láttam tisztán ki az. Carl volt az.

-Molli! Végre felébredtél. Nagyon aggódtunk érted! Miért nézel rám ilyen kétségbeesetten?
-Elnézést... De ki maga? És holnap Lou?
-Ugye ez most nem komoly?! Mondd, hogy nem! És mit akarsz Louistól?!
-Mi nem komoly? Ezt nem értem! De most tényleg, ki maga?
-Carl vagyok, Viktor édesapja! Viktorra sem emlékszel?
-Ne haragudjon, de nekem semmilyen Carl, vagy Viktor nem rémlik.
-Emlékezned kell! - közben egyre közelebb jött. Nagyon megijedtem, ezért hátrálni kezdtem.
-Ne jöjjön közelebb! Lou segíts! - ordítottam úgy, hogy az egész kórház belezengett.
-Jó-jó! Ne sírj, nem megyek oda!
-Menjen ki!
-Jó-jó, megyek! De ne kiabálj, a végén még azt hiszik, hogy gyilkolok! - közben Viktor idegesen járkált a folyosón, mert annyit hisztizett, hogy Carl megtiltotta neki, hogy bejöjjön hozzám.

-Na mi van?! mond már! - idegeskedett Viktor.
-Semmi jó... - válaszolt Carl.
-De miért?! Mi van vele?!
-Hogy mondjam úgy, hogy ne akadj ki...?
-Csak mond már!
-Jól van, csak ne kiabálj! Nem emlékszik!
-Mi... Mire nem emlékszik?!
-Semmire. Se rád, se rám. Semmire. Vagy is de... Louisra. - Viktor ledöbbenten állt és csak nézett maga elé perceken keresztül. - Viktor! Hallasz?! Viktor!
-Jaj, igen! Ne haragudj, csak elgondolkoztam.
-Képzelem. Milyen gondolataid születtek most Mollival kapcsolatban így, hogy nem emlékszik? Be tudnál nála vágódni, mi?
-Mi... Mi... Mi? Nem! Mikre gondolsz már megint?!
-Akkor miért vörösödik megint a fejed?
-Nem is vörösödik! Ne szekálj!
-Hát jó... De ne tagadd, hogy megfordult a fejedben eme gondolat.
-De ez nem igaz!
-Na menjünk haza, későre jár!
-Apa... Dél van!
-Az pont elég késő! Tudod mivel Kim előbbre tette az esküvőt rengeteg dolgunk van.
-Igazad van, menjünk! - elmentek. Viktornak és nekem is jobb lesz, ha "nem emlékszem rájuk". Így ő is könnyebben végig csinálja a dolgait. Elvégre szép pár lesznek Kimmel... Örülök, hogy ismerhettem őket.