Remek ötlet

-Maradj itt Jackson, beszélek vele! - mondtam.
-Rendben! - válaszolt szerényen.

-Apu, miért nem maradhat itt? - mentem be hozzá a szobájába.
-Megmondtam amit megmondtam! Erről nem nyitok vitát!
-Legalább válaszolj a kérdésemre!
-Jó! Azért nem maradhat itt, mert én nem fogom felnevelni egy szörnyeteg gyerekét! Másrészt az én nevelési módszereim, mint láthatod, nem a legjobbak...! Téged is felneveltelek nagy nehezen, de nem egy átlagos gyerek lettél! Nem akarom még egy kisgyerek életét tönkre tenni!
-De... Az én életemet sem tetted tönkre...! - annyira... - Hát nem látod mennyire élvezem az életet?
-Őszintén? Nem, nem látom! Kérlek vidd innen azt a kölyköt!
-De apu! Hisz még csak egy gyerek! Mégis hova vihetném?!
-Nem tudom! Nem is érdekel! Csak vidd innen, könyörgöm!
-Apu... Te sírsz? - figyeltem fel egy könnycseppre az arcán.
-Nem! A szememen át izzadok! Na menj már! És vidd el innen! Nem érdekel hová, csak el innen! - és kitolt a szobából. Én ezt nem értem. Jackson csak egy kisfiú... Jut eszembe...

-Jackson! Hol vagy? - kiabáltam.
-A szobádban játszik, nyugi! - jött oda nagyapa.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze, kérdez csak! 
-Apu miért akadt ki ennyire Jacksontól?
-Mert szintét szörnyű fájdalmakat okoz neki, elvégre ő is anyukád fia, de nem Viktortól, hanem Louistól. Viktor imádja a gyerekeket, de a tudat, hogy nem tudta megvédeni Mollit Louistól, nagyon fáj neki...!
-Ez mind szép és jó, de akkor sem kellett volna ennyire kiakadnia... Mivel csak egy gyerek...
-Úgy látom nem érted a lényeget! Teljesen mindegy neki, hogy kicsi, vagy nagy. Így is, úgy is fáj neki! Csinálhatsz vele bármit, az emlékeket nem lehet törölni! Én is arra kérlek, hogy vidd el innen Jacksont! Viktor így is épp eleget szenved...!
-Hát legyen... Jackson! Gyere, elmegyünk!
-Nem maradhatok? - ballagott ki szomorúan a szobából.
-Nem, de nem aggódj! Nem hagylak magadra! Megvédelek, bárhova kell menned... Lehet, hogy csak félig, de a testvérem vagy! És mi a dolga egy nagy testvérnek, ha nem az, hogy megvédje a kistestvérét?!
-Köszönöm szépet!
-Na gyere! Van egy ötletem, hogy hova vihetnélek! - így jobban átgondolva lehet, hogy nem is olyan jó ötlet, de jobbat nem tudok... Amikor a házhoz értünk becsöngettem és ajtót nyitott Ő...

-Jó estét, tanár úr! Remélem nem zavarunk! - vigyorogtam.
-Nem, dehogy! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
-Ő itt Jackson, az "elveszett" kisöcsém. Vele kapcsolatban szeretnék kérni valamit...!
-Rendben! Akkor először is gyere velem Jackson! Bekapcsolom neked a tv-t! Addig Perrie, kérlek foglalj helyet! -  a tanár úr megfogta Jackson kezét, bevezette őt a szobájába és bekapcsolta neki a tv-t. Jó apuka lehet... Jesszus! Mikre gondolok! 

-Nem szeretnél leülni? - jött vissza Brian. 
-Nem, köszönöm! Jót állok magamért! És amúgy is csak egy kérdés az egész... Azaz kérés... - válaszoltam.
-Akkor gyorsan! Ki vele!
-Itt maradhatna Jackson?

Pedig milyen jó lett volna...

 Nem tudtam hova menjek, ezért a parkban sétálgattam, ahol megláttam a tanár urat. Muszáj beszélnem vele, hogy ez az egész egy nagy félreértés. Semmi sem igaz belőle.

-Tanár úr! - szólítottam meg. - Egy pillanatra...
-Szervusz Perrie! - köszönt. - Örülök, hogy megismerhettem apukádat!
-Őt most hagyjuk... Csak annyit szeretnék mondani, hogy amit mondott, abból semmi sem igaz!
-Aranyos vagy, hogy tisztázni akarod a dolgokat! Viszont ez nem tartozik rám, a te dolgod... De azért köszönöm, hogy elmondtad!
-Igaz... Csak olyan kellemetlen volt!
-Egy kicsit. Na de ideje hazamenned, mert sötétedik!
-Nem, nem megyek haza!
-Édesapád aggódni fog! Hallottam híreket, hogy "pályáznak" rád!
-Akkor sem megyek haza! Megalázott ön előtt! Többet látni sem akarom!
-Figyelj Perrie, megértem, hogy most haragszol rá! De nem maradhatsz az utcán éjszakára! Nem biztonságos, főleg ez a környék!
-Pedig kénytelen leszek, mert mint mondtam volt, nem megyek haza!
-Akkor gyere velem! Nem hagylak itt az biztos! Holnap együtt megyünk iskolába, édesapádat meg felhívom, hogy ne aggódjon!
-Bi... Biztos? Nem fogom zavarni?
-Nem, dehogy! Na gyere, menjünk! - majd mellém állt, átkarolta a karomat és így vezetett a házáig. Amikor beléptünk megláttuk  Annát, de láthatóan nem csak én lepődtem meg... A lényeg, hogy közölte a tanár úrral, hogy kidobták az albérletből és nincs hová mennie, ezért most egy ideig itt szeretne maradni. Így én szépen meg is köszöntem a "vendéglátást" és tovább álltam. Nem baj, legalább tudom hol lakik. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki áll a fa mögött és engem figyel.

-Ki vagy te titokzatos valaki ott a fa mögött? - kérdeztem kissé ijedten.
-Hát észrevettél...! - ekkor előlépett a fa mögül, de egyáltalán nem lepődtem meg, hogy leselkedik utánam. - Szia Perrie! - köszönt.
-Cső Louis! Mit akarsz? - kérdeztem unottan.
-Én azt hittem, hogy... -
-Ha azt hitted, hogy megijedek tőled, akkor nagyon rosszul hitted! Fel vagyok készülve minden eshetőségre!
-Mindenre?
-Lehet, hogy anyu félt tőled, de én már jóval edzettebb vagyok nála...
-Azt majd meglátjuk! Van kedved velem jönni?
-Ha azt mondom, hogy nincs, akkor is veled kell mennem. Szóval inkább megyek önszántamból!
-Okos kislány! Beakarlak mutatni valakinek!
-Essünk túl rajta! - lehet, hogy azt mondtam, hogy nem félek tőle, de legbelül rettegek, hogy mit fog művelni, azok után, ahogy anyuval bánt... Louis házához értünk és bementünk.

-Az a valaki a szobában vár. - mondta.
-Remek! Akkor én most bemegyek! - indultam meg az ajtó felé. Amikor beléptem nem láttam senkit. Egyszer csak meghallottam egy vékony kis hangot: " Kérlek segíts! ". Megfordultam és a sarokban ült egy kisfiú.

-Hát te meg ki vagy? - kérdeztem meglepetten.
-Jackson vagyok, ennek az őrültnek a fia és egyben a testvéred! Kérlek segíts! - válaszolt kedvesen.
-A t... T... T... Testvérem?!
-Igen, de csak féltestvérek vagyunk... Tulajdonképpen én sem értem, hogy ha anyu meghalt én hogy lehetek itt... De apu nem akarta elmondani. Ugye elviszel innen?
-Értem! Vagyis nem annyira... De ez most lényegtelen! Nekem sem kéne itt lennem! Menjünk!
-Jó volna, de az egyetlen kijárat innen kulcsra van zárva és a kulcs apánál van!
-Figyelj és tanulj! - odasétáltam az ablakhoz és kinyitottam. - Na jössz?
-Megyek! - mivel Jackson még kicsi és magasan vagyunk, felvettem az ölembe és kiugrottunk. Így kicsit lesántultam, de nem számít. Elindultunk haza.

-Apukád nem lesz mérges? - kérdezte aggódva.
-Dehogy lesz mérges! Ő is utálja Louist, biztosan megérti! - gondoltam én... Aztán amikor haza értünk:
-Apu, ő itt Jackson! Mi sem értjük hogy, de Louis és anyu gyereke! Ugye nálunk maradhat? Eléggé fél Louistól...
-Nem! És nem vitatkozom! A nem, nemet jelent!
-De apuuu!



Jackson

Kellemetlen szituáció

 Erre a napra is ennyi volt a suli. Hazáig szinte repültem a boldogságtól. Hát mégsem olyan rossz ez az iskola! De le kell nyugodnom, mert ha apuéknak szemet szúr a boldogságom, elkezdenek faggatózni. És ha kiderül, hogy tetszik nekem valami, abból lesz nemulass. Mielőtt beléptem a házba sikerült lenyugodnom.

-Szia apu! - köszöntem.

-Szia kicsim! Milyen napod volt? - érdeklődött.

-Egyszerűen mesés! - francba...!

-Nocsak... Mi volt ilyen mesés?

-Khm... Akarom mondani egynek elment...

-Ha nem baj, ennek nem dőlök be! Na mi történt, amitől ilyen boldog vagy?

-Semmi, semmi! Ja, de mégis! Azt hiszem beszélgetned kéne Jason szüleivel!

-Mármint... Melyik Jason? Mert nekem az nem mindegy! Szóval Belláékkal?

-Igen!

-De miért? Mi történt?

-Se... Semmi! Csak beszélj velük!

-Nagyon furcsán viselkedsz... Mit csináltak veled abban az iskolában?

-Semmit! Eddig sosem érdekelt, hogy mi van velem! Akkor most hirtelen miért?

-Eddig is érdekelt! Miért ne érdekelt volna?

-Mert sosem kérdezősködtél ennyit...

-Mert egész nap itthon voltál! Mit kérdeztem volna?

-Mindegy, hagyjuk!

-Szerintem is! És térjünk vissza az eredeti témához! Mitől voltál ennyire feldobva?

-...

-Perrie! Hallasz? Perrie!

-Most mennem kell!

-De hisz még csak most jöttél meg! Perr... - elmentem. - Apa... Szerinted mi baja lehet? - ment oda Carlhoz. - Olyan szórakozott...

-Ugyan már Viktor, de naiv vagy! - nevetett Carl. - Minden bizonnyal tetszik neki valaki!

-Micsoda? Ki lehet az? Kitekerem a nyakát, ha bántani meri Perriet!

-Viktor nyugodj már le! ürülj neki, hogy végre barátkozik!

-Én nagyon örülök annak, hogy barátkozik! De a fiúzást hanyagolhatná egy ideig! Ráér még! Most inkább koncentráljon a tanulásra!

-Erre inkább nem mondok semmit...!

-Micsoda? Az is lehet, hogy terhes?! Figyelni fogom!

-De... Áh... Mondhatok én akármit, akkor sem figyelsz rám! De egyet tudnod kell... Ha kiderül, hogy figyeled, egy életre megutál!

-De ha figyeltetem az embereimmel, nyugodt szívvel ülhetek itthon!

-Mintha a falnak beszélnék...! - a parkba mentem kicsit átgondolni a dolgokat. Tisztáznom kell magamban egyet s mást. Nekem nem tetszhet, egy tanár, hisz még mondtam is, hogy nem szeretem az ilyen embereket! Bár ha belegondolok nem hivatalos tanár... De nem lehet 6 évvel idősebb nálam! Viszont olyan aranyos... Amíg így ábrándoztam láttam a tanár urat valahova rohanni valami, jobban mondva valaki felé. Amikor megláttam, hogy hova megy, már nem volt annyira kedvem mosolyogni. 

*kicsivel odébb*

-Már azt hittem el sem jössz! - mondta a lány, akihez a tanár futott.

-Ne haragudj Anna! Zsúfolt volt a mai nap! - mentegetőzött Brian.

-Akkor egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy nem tudsz eljönni! Ne vállald túl magad! Nem olyan fontos a dolog...

-Hogy mondhatsz ilyet? az évfordulónk igenis fontos! - ki gondolta volna... Végre tetszik valaki, de van barátnője... Ez nem ér! Brian észrevett. Integetett is, de nem adtam rá semmiféle választ, csak megfordultam és gyorsan elindultam haza. Még be sem léptem a házba, de apu már ott várt, mérges tekintetekkel. Hát ennek meg mi baja?

-Ki az?! - kérdezte hevesen?

-Hogy érted, hogy ki az? - értetlenkedtem.

-Ki az aki tetszik neked?

-Te meg... Miről beszélsz? Honnan veszed, hogy tetszik valaki?

-Hát csak látszik raj... Csöngettek, kinyitnád?

-Persze...! - gyanút fogott... Kinyitottam az ajtót és legnagyobb meglepetésemre... - T... Ta... Tan... Tanár úr?! 

-Jó estét! Remélem nem zavarok! - jött be széles vigyorral az arcán. - Szóval akkor nem zavarok?

-De! - vágtam rá gyorsan.

-Nem! - mondta apu. - Jaj Perrie... Ne is foglalkozzon vele tanár úr, csak szerelmes. 

-Értem! Szép dolog is a szerelem, de ez nem rám tartozik! - mosolygott Brian.

-Apa! - szóltam rá. - Miért pont neki kellett elmondanod?!

-Áh... Szóval belé vagy szerelmes?! - érdeklődött apa.

-Azt hiszem... - szólalt meg halkan Brian. - Most jobb, ha megyek...! Később vissza jövök!

-Maradjon csak! - kedveskedett apa. - Szépen leülünk és megbeszéljük!

-Apa! - már majdnem kiabáltam.

-Rendben! - mosolygott a tanár.

-Nem kell semmit megbeszélni! - emeltem fel a hangom. - Sem a tanár úrba, se másba nem vagyok szerelmes! Elég legyen apu!

-Haha...! Most nem tudom, hogy megsértődjek, vagy inkább megnyugodjak e...! - nevetett Brian. - De az lesz a legjobb, ha én most megyek... Szép estét!

Te tudod... - jelentette ki apu. - Khm... Khm... - fordult felém apu. Célozni akar valamire?

-Most nézd meg mit tettél! - törtem ki. - Hogy menjek be így holnap suliba?! Nem merek majd ezután a szeme elé kerülni!

-Ne, így terveztem... De így már tudod, hogy nem ajánlatos eltitkolni előlem semmit! A végén még "véletlenül" kellemetlen helyzetbe hozlak!

-Ilyenkor úgy utállak!  - majd kimentem és becsaptam magam után az ajtót.
-Perrie!

Nem vagy szerelmes?

 Egész irodalom órán a tanárt bámultam, ami Megannek nem kicsit szúrt szemet.

*óra után*

-Mintha azt mondtad volna, hogy nem szereted azokat az embereket, akik tanárokba szerelmesek... - mondta Megan.
-Hát nem is...! - válaszoltam. - De ez hogy merült fel benned?
-Hát csak úgy, hogy annyira nézted Briant. Miért másért nézted volna annyira, ha nem tetszik?
-Ez a nap poénja! Hahahaha... Vicces vagy Megan!
-Neked mindig mosolyognod kéne! Annyira aranyos vagy így!
-Köszönöm! De ha mosolygok, az apunak fáj, mivel így nagyon hasonlítok anyura...
-Hát egy biztos. Ha valakit leakarsz venni a lábáról, csak mosolyogj! - aztán Megan tovább is állt. De ekkor hirtelen megjelent a fekete hajú srác, akit tegnap megszívattam. Elég dühösnek nézett ki, egyre gyorsabban jött. Megijedtem. Majd amikor odaért hozzám nekinyomott a falnak és...

-Amit tettél megbocsájthatatlan! Ezért ennyivel nem úszod meg a dolgot! Bűnhődni fogsz! - mondta dühösen. A feka egyből tovább állt, én meg csak álltam ott lemerevedve. Mibe keveredtem?

-Baj van Perrie? - kérdezte aggódva Brian.
-Nem, semmi! De ismeri azt a gyereket? - mutattam a feka felé.
-Igen, ismerem! De nem a te súly csoportod, ha teheted ne köss bele, mert azt megemlegeted! Amúgy Jasonnek hívják!
-Azt hiszem már késő...
-Miért? Mit csináltál?
-Tegnap Megan és én szórakoztunk a végzősökkel és az én reszortom volt ő. Olyan információkat mondott el nekem, amiről lehet, hogy még a barátai sem tudnak... De mindez teljesen véletlenül!
-Mibe rángatott Megan... Na majd én beszélek Jasonnel!
-Nem kell tanár úr! Jason... Vagy hogy is hívják, nem úgy néz ki, mint aki hajlana a tanárok szava felé! A végén még magát is megverné...!
-Hát igen az lehe... Megvert téged?!
-Nem, dehogy! - inkább nem mondom el.
-Akkor jó! Ne ijesztgess! Ha bántani akar, kérlek szólj! Én szívesen segítek!
-Köszönöm!
-Gyönyörű a mosolyod! Többet kéne ezt tenned! Na mennem kell, szép napot Perrie! - na jó... Megantől még elnézem, hogy ezt mondja, mert a barátnőm. Na de, hogy pont ő mond ilyet...? Lehet, hogy mégis tetszik...?

Érdekes napok következnek

 Olyan fél egy környékén beállítottam holt részegen. Igazából abban sem voltam biztos, hogy jó helyen járok, ugyanis útközben legalább három házba akartam bemenni, mire leesett, hogy rossz helyen járok, amikor a kaput nem tudtam kinyitni a kulcsommal. De lényeg a lényeg, hogy amikor beléptem apu fogadott. 

-Hol voltál ennyi ideig, Perrie?! Már azon gondolkoztam, hogy hívom a rendőrséget! Soha ne ijessz meg ennyire, megértetted?! - ölelgetett.
-Jól van apu! Láthatod, élek és virulok! Senki nem bántott! Itthon vagyok, nyugodj meg szépen! - próbáltam minél normálisabban beszélni, ami sajnos nem jött össze.
-Elég érdekesen beszélsz! Te ittál?! És ha már itt tartunk, hol voltál?!
-Nem, nem ittam és semmi közöd hozzá! Nem szólhatsz bele mindenbe, ez az én életem!
-Mi az, hogy semmi közöm hozzá?! Egyrészt az apád vagyok és kijár nekem némi tisztelet! Másrészt, aki édesanyádat megölte, szabadon kóborol a világban! Bármikor lecsaphat rád és nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek!
-Ugyan már apu... Nem akarsz elveszíteni? Már akkor elveszítettél, amikor elkezdtél nevelni!
-Micsoda?! Hogy mondhatsz ilyet?!
-Ez az igazság! Milyen állapotba kerültem, a te negatív felfogásod alapján? Egy érzéketlen zombi vagyok! - legalábbis nagyapa szerint... - Mert szerintem, ha te haltál volna meg anyu helyett, most nem ilyen állapotban lennék!
-...
-Jó éjszakát!
-Jó éjt! De csak úgy közlöm, hogy az állapotodtól függetlenül holnap is mész iskolába! Nincs kifogás! - remek... A veszekedéstől eltekintve, ez egy egész normális beszélgetés volt apuval. És a 16 év alatt egyszer sem mutatta ki, hogy aggódna értem. Na ez egy jó pont nála...! Másnap úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. De muszáj iskolába mennem...

-Na készen vagy? - jött be apu.
-Készen, de ez téged miért érdekel? - kérdeztem.
-Mostantól minden nap én viszlek suliba! és beszélni fogok a tanáraiddal, hogy figyeljenek rád! Nem akarom, hogy az osztálytársaid rossz dolgokba rángassanak! - minő tragédia...! - A tegnapi viselkedésed által! Na indíts, mert a végén még elkésel! - a sulihoz érve apu vett egy nagy levegőt és elindult a tanári felé. aj nekem, ha mindenki rám fog figyelni! Na nem baj! Majdcsak megoldom valahogy! Nekem nem fog megszabni senki semmit! Mentem a főbejáraton és találkoztam Megannel, aki teljesen be volt zsongva valamitől.

-Szia Perrie! - jött oda. - Gyere, gyere, gyere!
-Hova? Mi ennyire sürgős? - kérdeztem értetlenül. 
-Most van bent az unokabátyám a teremben! Be akarlak mutatni neki még most, mert a végén még elmegy! - majd megfogta a karomat és berángatott a terembe. A tanár nem kicsit lepődött meg rajtunk. Aztán felnéztem rá és leblokkoltam. Nem, nem tetszik, ne értsétek félre! Csak... Áhh... Mindegy... Úgysem értenétek! 

-Brian, bocsánat, tanár úr! Ő itt Perrie, Perrie Swan! Tegnap mikor bent jár nálunk, Perrie nem igazán figyelt, inkább aludt... Na de most itt az idő, hogy bemutatkozzon! - pörgött Megan.
-Köszönöm Megan, kedves, hogy gondoltál erre! De neked miért olyan fontos ez? Ha Perrie megszeretne ismerni, oda jön hozzám. Én nem erőltetek semmit! - szerénykedett a tanár.
-Ugyan már! Ha már itt vagytok mindketten, beszélgessetek! Bocsi, nem megy, hogy ne tegezzelek! - majd Megan előrelökött, majdnem teljesen a tanárnak. Egy darabig csak álltam vele szemben, mint egy értelmetlen ostoba. Ő meg csak mosolygott. Hogy szólaljak meg, ha így néz rám...?

-Látom kicsit zavarban vagy! De nyugi, nem eszlek meg, nem sokkal vagyok idősebb nálatok! Ha jól tudom, csak hat év van köztünk!
-Én... Nem... Vagyok... Zavarban...! Nem szokásom...!-dadogtam. - De mondja csak... Ha ilyen fiatal, akkor miért nem valami normálisra fordítja az idejét? Nem volt elég gyerekkorában az iskolában szenvedni? 
-Mindenkinek ez az első kérdése! Egy egyetemista hallgató vagyok és tanárnak készülök, azért vagyok itt, hogy a gyakorlatot is végezzem! Talán még két évig leszek itt, utána levizsgázok és már tovább is állok!
-Értem! Hát maradhatna tovább is...!
-Na de most már te is mesélj valamit! Hallottam mi történt a családoddal... Nagyon sajná... - sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.
-Hé...! Most hová mész? - kérdezte.
-Jaj, sajnálom! Ön nem volt itt amikor mondtam, hogy ha valaki ezzel a témával jön, elmegyek és nem jövök vissza többet. Ez a téma nálam tabu! - fordultam vissza.
-Értem, sajnálom! Hát akkor Perrie... Nagyon örülök a találkozásnak! Remélem év közben jobban megismerjük egymást! - hát azt én is remélem... Kinyújtotta a jobb kezét és én szintén így tettem. Amikor megfogta, rájöttem, hogy mi hiányzik az életemből. 

Brian:

Ismerkedés Perrie módra

 Az a valaki gyorsan el is ment. Fél füllel valami olyasmit hallottam, hogy az új irodalomtanár. Nem tudom... Annyira nem is érdekel. A lényeg, hogy rendesen leadja az órai anyagot. Egy lány egész óra azt fürkészte, hogy mit csinálok. Gondoltam, órák után beszélek vele.

*órák után*

-Szia! - köszöntem rá a lányra. - Ne haragudj, Megan, ugye?
-Szia! - köszönt vissza kedvesen. - Igen! Te meg Perrie, ugye?
-Ja...! Csak azt akartam megkérdezni, hogy miért figyeltél egész órán...
-Csak kíváncsi voltam, hogy ugyanúgy reagálsz e az új tanárra, mint a többiek.
-Hát... Remélem megtaláltad erre a kérdésre a helyes választ! Most mennem kell, szia!
-Várj! Nincs kedved velünk jönni? Megvicceljük a végzősöket! 
-Benne vagyok! - felmentünk a végzősök szintjére. Az én "áldozatom" egy fekete hajú srác lett volna. Nagyjából kétszer akkora, mint én, de sebaj! Hát essünk neki...!

-Hé te tömzsi! - szólítottam meg lenézően.
-Mi? Ja, hogy nekem pattogsz kicsi lány? - jött a válasz. - Na mi van? Erre még válaszolni sem tudsz?
-Tudod... Én csak szólni akartam, hogy az igazgató rájött a te kis titkodra! Lebuktál, ennyi volt!
-Honnan veszed, hogy bármit is titkolnom kéne?
-Figyelj... Én tudok rólad mindent. Ismerem a szüleidet. Érted? Mindent tudok! Szóval mond el szépen az egész történetet, különben szólok az igazgatónak!
-Jó-jó! Elmondok mindent, csak kérlek ne szólj senkinek!

*néhány átbeszélt perc után*

-Na? Akkor nem mondod el senkinek? - kérdezte a srác.
-Igazából nem gondoltam volna, hogy ekkora bűnözési komplexusban szenvedsz...! - gúnyolódtam. -  Amit mondtam, abból annyi az igaz, hogy ismerem a szüleidet! Arról viszont fogalmam sincs, hogy te ki vagy! Egy jó tanács...: Ne higgy el akármit egy jött-mentnek!
-Ó te kis...! - elsétáltam. Útközben Megan leszólított.

-Vegyük úgy, hogy ezt nem is hallottuk! - szerénykedett.
-Miért? Ezt bármikor felhasználhatjuk ellene! - mondtam.
-Hát végül is... Igazad van!
-Csak úgy megsúgom... Nekem mindig igazam van!
-Értettem! Van kedved eljönni velünk iszogatni?
-Iszogatni? De hát még kiskorúnak számítunk! Nem adnak a kezünkbe semmilyen szeszes italt!
-Ezért szoktam mindig magammal rángatni az unokabátyámat! Nem mindig van olyan hangulatban, hogy megengedje, de most jó kedve van! Na? Benne vagy?
-Ki nem hagynám!
-Remek! Akkor gyere, bemutatlak neki, mivel amikor lett volna rá alkalmad, nem nagyon izgatott a dolog!
-Neked egy tanár a rokonod?
-Igen! De ő nem olyan, mint a többi! Ő kedves és megértő! Bármiről lehet vele beszélgetni és bárkit befogad!
-Ezt most úgy mondtad, mintha bele lennél zúgva...
-Hahaha...! A nap poénja! Azt mondtam, hogy kedves. De azt egy szóval sem mondtam, hogy az esetem!
-Akkor jó! Utálom az olyan lányokat, akik egy tanárba szerelmesek! Olyan gyerekesek!
-Szerintem is... Na de gyere, ne várassuk meg! - végül egész jól elvoltunk. Megan egy rendkívül aranyos lány! Tele van meglepetésekkel, elvégre senki nem nézné ki belőle, hogy szívatja a többieket, vagy hogy 10-es létére ennyit iszik. A tanárról meg annyit, hogy nem is láttuk. Mire odaértünk egy cetlit találtunk nekünk címezve. De ez az ivászat dolog nem volt valami jó ötlet. Amikor olyan éjféltájt elindultunk haza, nem voltam túlságosan magamnál. Szerencsére apáékat az sem érdekli, ha nem megyek haza!

A történet folytatódik!

 Hejhó, Perrie vagyok! Mióta megismertem anyu (Molli) és apu (Viktor) történetét, nem nagyon beszélek senkivel. Apa egész nap a szobájába van zárkózva és néha még enni sem jön ki. Nagyapa (Carl) meg... Amúgy sem értené a dolgaimat. Nyolc általánosban és kilencedikben magántanuló voltam, de apu úgy döntött, hogy ideje emberek közé mennem. Mondja ő, amikor egész nap a szobájában gubbaszt és anyu képit nézi. Szóval egyszerű az egész. Emberek közé kell mennem, pedig köztudott, hogy nem szeretem őket. Anti szociális vagyok, persze ezt senki nem érti meg.

-Na készen vagy? Mehetünk? - jött be nagyapa.
-Ez most komoly nagypapa? - kérdeztem. - Apu még az iskolához sem képes elkísérni? Pedig az első napom lesz és ő akarta annyira, hogy iratkozzak be.
-Fájdalmas emlékeket kelt benne, nem szeret ott lenni! Ezért hagyta ott a tanári állását is.
-És azzal senki nem törődik, hogy én mit érzek?
-Mivel sosem mondod vagy mutatod ki. De oké! Mit érzel?
-Semmit. Mindegy. Hagyjuk! - és kimentem a szobából.
-Szegény kicsi Perrie! Ahogy cseperedett egyre jobban egy érzékelten zombivá vált. Bármit képes mások szemébe mondani, szem rebbenés nélkül. Az arc kifejezése nem változik sosem. Nincsenek barátai. Ezért gondoltuk úgy Viktorral, hogy jobb lenne, ha közösségbe járna. És ez rá is vonatkozik. - beszélt magában Carl. - Ezért most azonnal kirángatom Viktort a vackából és ő fogja Perriet elkísérni az iskolába. - bement Viktor szobájába és felhúzta a redőnyt.

-Gyerünk Viktor, felkelni! A lányod csak rád vár indulásra készen!
-Jajj apa! Azt hittem megbeszéltük! Te kíséred suliba, nem én! - húzta a fejére a takarót Viktor.
-Minek nézel te engem? Nem vagyok már olyan fiatal! Na öltözz és irány az iskola!
-Ezt most úgy mondtad, mintha én is diák lennék.
-Ne szemtelenkedj, mert mindjárt az is leszel!
-Apa... Ugye tudod, hogy ezekkel a gyermeteg poénokkal nem fogsz jobb kedvre deríteni?
-Ugye nem akarod, hogy a lányod az első napon elkéssen? Gyerünk, gyerünk, gyerünk! 5 perc múlva legyél kész! Mert ha nem...-
-Jó megyek már, megyek!
-Remek! Akkor 5 perc. Se több, se kevesebb! - felhúzott egy aránylag tiszta pólót, kihalászott a szennyesből egy pólót, keresett egy cipőt és kijött hozzám.

-Szia apu! Mi újság veled? Rég láttalak! - köszöntem neki.
-Szállj be a kocsiba és induljunk! - nézett rám. A szokásos kérdezek tőle valamit, de szó nélkül elmegy. Kezd kissé idegesíteni a dolog. A sulihoz érve apu közölte, hogy nem akar bejönni velem, mert nem akarja feltépni a régi sebeket. Lehet, hogy nem ismerem anyut, de attól még nekem is ugyan úgy fája abba a suliba járni, ahová ő is járt. Elintéztük a beiratkozást és kaptam egy papírt, hogy melyik osztályba kell mennem. 'B' terem. Miközben keresgéltem szembe jött velem egy tanár.

-Swan? Perrie Swan? - érdeklődött.
-Igen, mit akar?
-Jó napot! Mr. Jhonson vagyok! Annyira sajnálom ami anyukáddal történt! Én...-
-Ne is folytassa! - vágtam bele. - Ön részvétet nyilvánít, én elfogadom! De ettől nem változik semmi. Inkább segítsen megkeresni a 'B' termet!
-Őőő... Itt van mögöttem!
-Köszönöm! - majd egy kicsit arrébb toltam, hogy elférjek mellette. Amikor beléptem a terembe mindenki kétségbe esetten nézett rám.

-Mi van? Talán féltek tőlem? - tettem fel a kérdést magabiztosan.
-Nem fél öntől senki, kedveském! - válaszolt kedvesen a tanár nő. - Csak aggódnak, hogy belegázolnak a lelki világába! Nem csoda ekkora trauma után, ami önöket érte!
-Nem akarok erről hallani többet! Ha még egyszer, hogy ez a téma, szépen elmegyek én senki nem lát itt többet!
-Rendben! Egy szót se többet erről! De kérlek azért mutatkozz be! 
-Nem akarok!
-Sajnálom kedveském, de ez osztály kötelesség. Muszáj bemutatkoznia, hogy jobban megismerjék!-Akkor? Befejezte a szövegelést, vagy kezdhetem, hogy túl legyek rajta?
-Természetesen kezdheti!
-Perrie vagyok, 16 éves, apámmal és nagyapámmal élek. Anyukám tiszteletére felvettem a Swan nevet. Nem tudok többet mondani! - majd szépen hátraballagtam és leültem egy üres padba. Hallottam, hogy nyílik az osztály terem ajtaja, de nem láttam ki jött be. Csak annyit hallottam, hogy a osztály összesúgott... Valami helyes srácról beszéltek.