Remek ötlet

-Maradj itt Jackson, beszélek vele! - mondtam.
-Rendben! - válaszolt szerényen.

-Apu, miért nem maradhat itt? - mentem be hozzá a szobájába.
-Megmondtam amit megmondtam! Erről nem nyitok vitát!
-Legalább válaszolj a kérdésemre!
-Jó! Azért nem maradhat itt, mert én nem fogom felnevelni egy szörnyeteg gyerekét! Másrészt az én nevelési módszereim, mint láthatod, nem a legjobbak...! Téged is felneveltelek nagy nehezen, de nem egy átlagos gyerek lettél! Nem akarom még egy kisgyerek életét tönkre tenni!
-De... Az én életemet sem tetted tönkre...! - annyira... - Hát nem látod mennyire élvezem az életet?
-Őszintén? Nem, nem látom! Kérlek vidd innen azt a kölyköt!
-De apu! Hisz még csak egy gyerek! Mégis hova vihetném?!
-Nem tudom! Nem is érdekel! Csak vidd innen, könyörgöm!
-Apu... Te sírsz? - figyeltem fel egy könnycseppre az arcán.
-Nem! A szememen át izzadok! Na menj már! És vidd el innen! Nem érdekel hová, csak el innen! - és kitolt a szobából. Én ezt nem értem. Jackson csak egy kisfiú... Jut eszembe...

-Jackson! Hol vagy? - kiabáltam.
-A szobádban játszik, nyugi! - jött oda nagyapa.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze, kérdez csak! 
-Apu miért akadt ki ennyire Jacksontól?
-Mert szintét szörnyű fájdalmakat okoz neki, elvégre ő is anyukád fia, de nem Viktortól, hanem Louistól. Viktor imádja a gyerekeket, de a tudat, hogy nem tudta megvédeni Mollit Louistól, nagyon fáj neki...!
-Ez mind szép és jó, de akkor sem kellett volna ennyire kiakadnia... Mivel csak egy gyerek...
-Úgy látom nem érted a lényeget! Teljesen mindegy neki, hogy kicsi, vagy nagy. Így is, úgy is fáj neki! Csinálhatsz vele bármit, az emlékeket nem lehet törölni! Én is arra kérlek, hogy vidd el innen Jacksont! Viktor így is épp eleget szenved...!
-Hát legyen... Jackson! Gyere, elmegyünk!
-Nem maradhatok? - ballagott ki szomorúan a szobából.
-Nem, de nem aggódj! Nem hagylak magadra! Megvédelek, bárhova kell menned... Lehet, hogy csak félig, de a testvérem vagy! És mi a dolga egy nagy testvérnek, ha nem az, hogy megvédje a kistestvérét?!
-Köszönöm szépet!
-Na gyere! Van egy ötletem, hogy hova vihetnélek! - így jobban átgondolva lehet, hogy nem is olyan jó ötlet, de jobbat nem tudok... Amikor a házhoz értünk becsöngettem és ajtót nyitott Ő...

-Jó estét, tanár úr! Remélem nem zavarunk! - vigyorogtam.
-Nem, dehogy! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
-Ő itt Jackson, az "elveszett" kisöcsém. Vele kapcsolatban szeretnék kérni valamit...!
-Rendben! Akkor először is gyere velem Jackson! Bekapcsolom neked a tv-t! Addig Perrie, kérlek foglalj helyet! -  a tanár úr megfogta Jackson kezét, bevezette őt a szobájába és bekapcsolta neki a tv-t. Jó apuka lehet... Jesszus! Mikre gondolok! 

-Nem szeretnél leülni? - jött vissza Brian. 
-Nem, köszönöm! Jót állok magamért! És amúgy is csak egy kérdés az egész... Azaz kérés... - válaszoltam.
-Akkor gyorsan! Ki vele!
-Itt maradhatna Jackson?

Pedig milyen jó lett volna...

 Nem tudtam hova menjek, ezért a parkban sétálgattam, ahol megláttam a tanár urat. Muszáj beszélnem vele, hogy ez az egész egy nagy félreértés. Semmi sem igaz belőle.

-Tanár úr! - szólítottam meg. - Egy pillanatra...
-Szervusz Perrie! - köszönt. - Örülök, hogy megismerhettem apukádat!
-Őt most hagyjuk... Csak annyit szeretnék mondani, hogy amit mondott, abból semmi sem igaz!
-Aranyos vagy, hogy tisztázni akarod a dolgokat! Viszont ez nem tartozik rám, a te dolgod... De azért köszönöm, hogy elmondtad!
-Igaz... Csak olyan kellemetlen volt!
-Egy kicsit. Na de ideje hazamenned, mert sötétedik!
-Nem, nem megyek haza!
-Édesapád aggódni fog! Hallottam híreket, hogy "pályáznak" rád!
-Akkor sem megyek haza! Megalázott ön előtt! Többet látni sem akarom!
-Figyelj Perrie, megértem, hogy most haragszol rá! De nem maradhatsz az utcán éjszakára! Nem biztonságos, főleg ez a környék!
-Pedig kénytelen leszek, mert mint mondtam volt, nem megyek haza!
-Akkor gyere velem! Nem hagylak itt az biztos! Holnap együtt megyünk iskolába, édesapádat meg felhívom, hogy ne aggódjon!
-Bi... Biztos? Nem fogom zavarni?
-Nem, dehogy! Na gyere, menjünk! - majd mellém állt, átkarolta a karomat és így vezetett a házáig. Amikor beléptünk megláttuk  Annát, de láthatóan nem csak én lepődtem meg... A lényeg, hogy közölte a tanár úrral, hogy kidobták az albérletből és nincs hová mennie, ezért most egy ideig itt szeretne maradni. Így én szépen meg is köszöntem a "vendéglátást" és tovább álltam. Nem baj, legalább tudom hol lakik. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki áll a fa mögött és engem figyel.

-Ki vagy te titokzatos valaki ott a fa mögött? - kérdeztem kissé ijedten.
-Hát észrevettél...! - ekkor előlépett a fa mögül, de egyáltalán nem lepődtem meg, hogy leselkedik utánam. - Szia Perrie! - köszönt.
-Cső Louis! Mit akarsz? - kérdeztem unottan.
-Én azt hittem, hogy... -
-Ha azt hitted, hogy megijedek tőled, akkor nagyon rosszul hitted! Fel vagyok készülve minden eshetőségre!
-Mindenre?
-Lehet, hogy anyu félt tőled, de én már jóval edzettebb vagyok nála...
-Azt majd meglátjuk! Van kedved velem jönni?
-Ha azt mondom, hogy nincs, akkor is veled kell mennem. Szóval inkább megyek önszántamból!
-Okos kislány! Beakarlak mutatni valakinek!
-Essünk túl rajta! - lehet, hogy azt mondtam, hogy nem félek tőle, de legbelül rettegek, hogy mit fog művelni, azok után, ahogy anyuval bánt... Louis házához értünk és bementünk.

-Az a valaki a szobában vár. - mondta.
-Remek! Akkor én most bemegyek! - indultam meg az ajtó felé. Amikor beléptem nem láttam senkit. Egyszer csak meghallottam egy vékony kis hangot: " Kérlek segíts! ". Megfordultam és a sarokban ült egy kisfiú.

-Hát te meg ki vagy? - kérdeztem meglepetten.
-Jackson vagyok, ennek az őrültnek a fia és egyben a testvéred! Kérlek segíts! - válaszolt kedvesen.
-A t... T... T... Testvérem?!
-Igen, de csak féltestvérek vagyunk... Tulajdonképpen én sem értem, hogy ha anyu meghalt én hogy lehetek itt... De apu nem akarta elmondani. Ugye elviszel innen?
-Értem! Vagyis nem annyira... De ez most lényegtelen! Nekem sem kéne itt lennem! Menjünk!
-Jó volna, de az egyetlen kijárat innen kulcsra van zárva és a kulcs apánál van!
-Figyelj és tanulj! - odasétáltam az ablakhoz és kinyitottam. - Na jössz?
-Megyek! - mivel Jackson még kicsi és magasan vagyunk, felvettem az ölembe és kiugrottunk. Így kicsit lesántultam, de nem számít. Elindultunk haza.

-Apukád nem lesz mérges? - kérdezte aggódva.
-Dehogy lesz mérges! Ő is utálja Louist, biztosan megérti! - gondoltam én... Aztán amikor haza értünk:
-Apu, ő itt Jackson! Mi sem értjük hogy, de Louis és anyu gyereke! Ugye nálunk maradhat? Eléggé fél Louistól...
-Nem! És nem vitatkozom! A nem, nemet jelent!
-De apuuu!



Jackson

Kellemetlen szituáció

 Erre a napra is ennyi volt a suli. Hazáig szinte repültem a boldogságtól. Hát mégsem olyan rossz ez az iskola! De le kell nyugodnom, mert ha apuéknak szemet szúr a boldogságom, elkezdenek faggatózni. És ha kiderül, hogy tetszik nekem valami, abból lesz nemulass. Mielőtt beléptem a házba sikerült lenyugodnom.

-Szia apu! - köszöntem.

-Szia kicsim! Milyen napod volt? - érdeklődött.

-Egyszerűen mesés! - francba...!

-Nocsak... Mi volt ilyen mesés?

-Khm... Akarom mondani egynek elment...

-Ha nem baj, ennek nem dőlök be! Na mi történt, amitől ilyen boldog vagy?

-Semmi, semmi! Ja, de mégis! Azt hiszem beszélgetned kéne Jason szüleivel!

-Mármint... Melyik Jason? Mert nekem az nem mindegy! Szóval Belláékkal?

-Igen!

-De miért? Mi történt?

-Se... Semmi! Csak beszélj velük!

-Nagyon furcsán viselkedsz... Mit csináltak veled abban az iskolában?

-Semmit! Eddig sosem érdekelt, hogy mi van velem! Akkor most hirtelen miért?

-Eddig is érdekelt! Miért ne érdekelt volna?

-Mert sosem kérdezősködtél ennyit...

-Mert egész nap itthon voltál! Mit kérdeztem volna?

-Mindegy, hagyjuk!

-Szerintem is! És térjünk vissza az eredeti témához! Mitől voltál ennyire feldobva?

-...

-Perrie! Hallasz? Perrie!

-Most mennem kell!

-De hisz még csak most jöttél meg! Perr... - elmentem. - Apa... Szerinted mi baja lehet? - ment oda Carlhoz. - Olyan szórakozott...

-Ugyan már Viktor, de naiv vagy! - nevetett Carl. - Minden bizonnyal tetszik neki valaki!

-Micsoda? Ki lehet az? Kitekerem a nyakát, ha bántani meri Perriet!

-Viktor nyugodj már le! ürülj neki, hogy végre barátkozik!

-Én nagyon örülök annak, hogy barátkozik! De a fiúzást hanyagolhatná egy ideig! Ráér még! Most inkább koncentráljon a tanulásra!

-Erre inkább nem mondok semmit...!

-Micsoda? Az is lehet, hogy terhes?! Figyelni fogom!

-De... Áh... Mondhatok én akármit, akkor sem figyelsz rám! De egyet tudnod kell... Ha kiderül, hogy figyeled, egy életre megutál!

-De ha figyeltetem az embereimmel, nyugodt szívvel ülhetek itthon!

-Mintha a falnak beszélnék...! - a parkba mentem kicsit átgondolni a dolgokat. Tisztáznom kell magamban egyet s mást. Nekem nem tetszhet, egy tanár, hisz még mondtam is, hogy nem szeretem az ilyen embereket! Bár ha belegondolok nem hivatalos tanár... De nem lehet 6 évvel idősebb nálam! Viszont olyan aranyos... Amíg így ábrándoztam láttam a tanár urat valahova rohanni valami, jobban mondva valaki felé. Amikor megláttam, hogy hova megy, már nem volt annyira kedvem mosolyogni. 

*kicsivel odébb*

-Már azt hittem el sem jössz! - mondta a lány, akihez a tanár futott.

-Ne haragudj Anna! Zsúfolt volt a mai nap! - mentegetőzött Brian.

-Akkor egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy nem tudsz eljönni! Ne vállald túl magad! Nem olyan fontos a dolog...

-Hogy mondhatsz ilyet? az évfordulónk igenis fontos! - ki gondolta volna... Végre tetszik valaki, de van barátnője... Ez nem ér! Brian észrevett. Integetett is, de nem adtam rá semmiféle választ, csak megfordultam és gyorsan elindultam haza. Még be sem léptem a házba, de apu már ott várt, mérges tekintetekkel. Hát ennek meg mi baja?

-Ki az?! - kérdezte hevesen?

-Hogy érted, hogy ki az? - értetlenkedtem.

-Ki az aki tetszik neked?

-Te meg... Miről beszélsz? Honnan veszed, hogy tetszik valaki?

-Hát csak látszik raj... Csöngettek, kinyitnád?

-Persze...! - gyanút fogott... Kinyitottam az ajtót és legnagyobb meglepetésemre... - T... Ta... Tan... Tanár úr?! 

-Jó estét! Remélem nem zavarok! - jött be széles vigyorral az arcán. - Szóval akkor nem zavarok?

-De! - vágtam rá gyorsan.

-Nem! - mondta apu. - Jaj Perrie... Ne is foglalkozzon vele tanár úr, csak szerelmes. 

-Értem! Szép dolog is a szerelem, de ez nem rám tartozik! - mosolygott Brian.

-Apa! - szóltam rá. - Miért pont neki kellett elmondanod?!

-Áh... Szóval belé vagy szerelmes?! - érdeklődött apa.

-Azt hiszem... - szólalt meg halkan Brian. - Most jobb, ha megyek...! Később vissza jövök!

-Maradjon csak! - kedveskedett apa. - Szépen leülünk és megbeszéljük!

-Apa! - már majdnem kiabáltam.

-Rendben! - mosolygott a tanár.

-Nem kell semmit megbeszélni! - emeltem fel a hangom. - Sem a tanár úrba, se másba nem vagyok szerelmes! Elég legyen apu!

-Haha...! Most nem tudom, hogy megsértődjek, vagy inkább megnyugodjak e...! - nevetett Brian. - De az lesz a legjobb, ha én most megyek... Szép estét!

Te tudod... - jelentette ki apu. - Khm... Khm... - fordult felém apu. Célozni akar valamire?

-Most nézd meg mit tettél! - törtem ki. - Hogy menjek be így holnap suliba?! Nem merek majd ezután a szeme elé kerülni!

-Ne, így terveztem... De így már tudod, hogy nem ajánlatos eltitkolni előlem semmit! A végén még "véletlenül" kellemetlen helyzetbe hozlak!

-Ilyenkor úgy utállak!  - majd kimentem és becsaptam magam után az ajtót.
-Perrie!

Nem vagy szerelmes?

 Egész irodalom órán a tanárt bámultam, ami Megannek nem kicsit szúrt szemet.

*óra után*

-Mintha azt mondtad volna, hogy nem szereted azokat az embereket, akik tanárokba szerelmesek... - mondta Megan.
-Hát nem is...! - válaszoltam. - De ez hogy merült fel benned?
-Hát csak úgy, hogy annyira nézted Briant. Miért másért nézted volna annyira, ha nem tetszik?
-Ez a nap poénja! Hahahaha... Vicces vagy Megan!
-Neked mindig mosolyognod kéne! Annyira aranyos vagy így!
-Köszönöm! De ha mosolygok, az apunak fáj, mivel így nagyon hasonlítok anyura...
-Hát egy biztos. Ha valakit leakarsz venni a lábáról, csak mosolyogj! - aztán Megan tovább is állt. De ekkor hirtelen megjelent a fekete hajú srác, akit tegnap megszívattam. Elég dühösnek nézett ki, egyre gyorsabban jött. Megijedtem. Majd amikor odaért hozzám nekinyomott a falnak és...

-Amit tettél megbocsájthatatlan! Ezért ennyivel nem úszod meg a dolgot! Bűnhődni fogsz! - mondta dühösen. A feka egyből tovább állt, én meg csak álltam ott lemerevedve. Mibe keveredtem?

-Baj van Perrie? - kérdezte aggódva Brian.
-Nem, semmi! De ismeri azt a gyereket? - mutattam a feka felé.
-Igen, ismerem! De nem a te súly csoportod, ha teheted ne köss bele, mert azt megemlegeted! Amúgy Jasonnek hívják!
-Azt hiszem már késő...
-Miért? Mit csináltál?
-Tegnap Megan és én szórakoztunk a végzősökkel és az én reszortom volt ő. Olyan információkat mondott el nekem, amiről lehet, hogy még a barátai sem tudnak... De mindez teljesen véletlenül!
-Mibe rángatott Megan... Na majd én beszélek Jasonnel!
-Nem kell tanár úr! Jason... Vagy hogy is hívják, nem úgy néz ki, mint aki hajlana a tanárok szava felé! A végén még magát is megverné...!
-Hát igen az lehe... Megvert téged?!
-Nem, dehogy! - inkább nem mondom el.
-Akkor jó! Ne ijesztgess! Ha bántani akar, kérlek szólj! Én szívesen segítek!
-Köszönöm!
-Gyönyörű a mosolyod! Többet kéne ezt tenned! Na mennem kell, szép napot Perrie! - na jó... Megantől még elnézem, hogy ezt mondja, mert a barátnőm. Na de, hogy pont ő mond ilyet...? Lehet, hogy mégis tetszik...?

Érdekes napok következnek

 Olyan fél egy környékén beállítottam holt részegen. Igazából abban sem voltam biztos, hogy jó helyen járok, ugyanis útközben legalább három házba akartam bemenni, mire leesett, hogy rossz helyen járok, amikor a kaput nem tudtam kinyitni a kulcsommal. De lényeg a lényeg, hogy amikor beléptem apu fogadott. 

-Hol voltál ennyi ideig, Perrie?! Már azon gondolkoztam, hogy hívom a rendőrséget! Soha ne ijessz meg ennyire, megértetted?! - ölelgetett.
-Jól van apu! Láthatod, élek és virulok! Senki nem bántott! Itthon vagyok, nyugodj meg szépen! - próbáltam minél normálisabban beszélni, ami sajnos nem jött össze.
-Elég érdekesen beszélsz! Te ittál?! És ha már itt tartunk, hol voltál?!
-Nem, nem ittam és semmi közöd hozzá! Nem szólhatsz bele mindenbe, ez az én életem!
-Mi az, hogy semmi közöm hozzá?! Egyrészt az apád vagyok és kijár nekem némi tisztelet! Másrészt, aki édesanyádat megölte, szabadon kóborol a világban! Bármikor lecsaphat rád és nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek!
-Ugyan már apu... Nem akarsz elveszíteni? Már akkor elveszítettél, amikor elkezdtél nevelni!
-Micsoda?! Hogy mondhatsz ilyet?!
-Ez az igazság! Milyen állapotba kerültem, a te negatív felfogásod alapján? Egy érzéketlen zombi vagyok! - legalábbis nagyapa szerint... - Mert szerintem, ha te haltál volna meg anyu helyett, most nem ilyen állapotban lennék!
-...
-Jó éjszakát!
-Jó éjt! De csak úgy közlöm, hogy az állapotodtól függetlenül holnap is mész iskolába! Nincs kifogás! - remek... A veszekedéstől eltekintve, ez egy egész normális beszélgetés volt apuval. És a 16 év alatt egyszer sem mutatta ki, hogy aggódna értem. Na ez egy jó pont nála...! Másnap úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. De muszáj iskolába mennem...

-Na készen vagy? - jött be apu.
-Készen, de ez téged miért érdekel? - kérdeztem.
-Mostantól minden nap én viszlek suliba! és beszélni fogok a tanáraiddal, hogy figyeljenek rád! Nem akarom, hogy az osztálytársaid rossz dolgokba rángassanak! - minő tragédia...! - A tegnapi viselkedésed által! Na indíts, mert a végén még elkésel! - a sulihoz érve apu vett egy nagy levegőt és elindult a tanári felé. aj nekem, ha mindenki rám fog figyelni! Na nem baj! Majdcsak megoldom valahogy! Nekem nem fog megszabni senki semmit! Mentem a főbejáraton és találkoztam Megannel, aki teljesen be volt zsongva valamitől.

-Szia Perrie! - jött oda. - Gyere, gyere, gyere!
-Hova? Mi ennyire sürgős? - kérdeztem értetlenül. 
-Most van bent az unokabátyám a teremben! Be akarlak mutatni neki még most, mert a végén még elmegy! - majd megfogta a karomat és berángatott a terembe. A tanár nem kicsit lepődött meg rajtunk. Aztán felnéztem rá és leblokkoltam. Nem, nem tetszik, ne értsétek félre! Csak... Áhh... Mindegy... Úgysem értenétek! 

-Brian, bocsánat, tanár úr! Ő itt Perrie, Perrie Swan! Tegnap mikor bent jár nálunk, Perrie nem igazán figyelt, inkább aludt... Na de most itt az idő, hogy bemutatkozzon! - pörgött Megan.
-Köszönöm Megan, kedves, hogy gondoltál erre! De neked miért olyan fontos ez? Ha Perrie megszeretne ismerni, oda jön hozzám. Én nem erőltetek semmit! - szerénykedett a tanár.
-Ugyan már! Ha már itt vagytok mindketten, beszélgessetek! Bocsi, nem megy, hogy ne tegezzelek! - majd Megan előrelökött, majdnem teljesen a tanárnak. Egy darabig csak álltam vele szemben, mint egy értelmetlen ostoba. Ő meg csak mosolygott. Hogy szólaljak meg, ha így néz rám...?

-Látom kicsit zavarban vagy! De nyugi, nem eszlek meg, nem sokkal vagyok idősebb nálatok! Ha jól tudom, csak hat év van köztünk!
-Én... Nem... Vagyok... Zavarban...! Nem szokásom...!-dadogtam. - De mondja csak... Ha ilyen fiatal, akkor miért nem valami normálisra fordítja az idejét? Nem volt elég gyerekkorában az iskolában szenvedni? 
-Mindenkinek ez az első kérdése! Egy egyetemista hallgató vagyok és tanárnak készülök, azért vagyok itt, hogy a gyakorlatot is végezzem! Talán még két évig leszek itt, utána levizsgázok és már tovább is állok!
-Értem! Hát maradhatna tovább is...!
-Na de most már te is mesélj valamit! Hallottam mi történt a családoddal... Nagyon sajná... - sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.
-Hé...! Most hová mész? - kérdezte.
-Jaj, sajnálom! Ön nem volt itt amikor mondtam, hogy ha valaki ezzel a témával jön, elmegyek és nem jövök vissza többet. Ez a téma nálam tabu! - fordultam vissza.
-Értem, sajnálom! Hát akkor Perrie... Nagyon örülök a találkozásnak! Remélem év közben jobban megismerjük egymást! - hát azt én is remélem... Kinyújtotta a jobb kezét és én szintén így tettem. Amikor megfogta, rájöttem, hogy mi hiányzik az életemből. 

Brian:

Ismerkedés Perrie módra

 Az a valaki gyorsan el is ment. Fél füllel valami olyasmit hallottam, hogy az új irodalomtanár. Nem tudom... Annyira nem is érdekel. A lényeg, hogy rendesen leadja az órai anyagot. Egy lány egész óra azt fürkészte, hogy mit csinálok. Gondoltam, órák után beszélek vele.

*órák után*

-Szia! - köszöntem rá a lányra. - Ne haragudj, Megan, ugye?
-Szia! - köszönt vissza kedvesen. - Igen! Te meg Perrie, ugye?
-Ja...! Csak azt akartam megkérdezni, hogy miért figyeltél egész órán...
-Csak kíváncsi voltam, hogy ugyanúgy reagálsz e az új tanárra, mint a többiek.
-Hát... Remélem megtaláltad erre a kérdésre a helyes választ! Most mennem kell, szia!
-Várj! Nincs kedved velünk jönni? Megvicceljük a végzősöket! 
-Benne vagyok! - felmentünk a végzősök szintjére. Az én "áldozatom" egy fekete hajú srác lett volna. Nagyjából kétszer akkora, mint én, de sebaj! Hát essünk neki...!

-Hé te tömzsi! - szólítottam meg lenézően.
-Mi? Ja, hogy nekem pattogsz kicsi lány? - jött a válasz. - Na mi van? Erre még válaszolni sem tudsz?
-Tudod... Én csak szólni akartam, hogy az igazgató rájött a te kis titkodra! Lebuktál, ennyi volt!
-Honnan veszed, hogy bármit is titkolnom kéne?
-Figyelj... Én tudok rólad mindent. Ismerem a szüleidet. Érted? Mindent tudok! Szóval mond el szépen az egész történetet, különben szólok az igazgatónak!
-Jó-jó! Elmondok mindent, csak kérlek ne szólj senkinek!

*néhány átbeszélt perc után*

-Na? Akkor nem mondod el senkinek? - kérdezte a srác.
-Igazából nem gondoltam volna, hogy ekkora bűnözési komplexusban szenvedsz...! - gúnyolódtam. -  Amit mondtam, abból annyi az igaz, hogy ismerem a szüleidet! Arról viszont fogalmam sincs, hogy te ki vagy! Egy jó tanács...: Ne higgy el akármit egy jött-mentnek!
-Ó te kis...! - elsétáltam. Útközben Megan leszólított.

-Vegyük úgy, hogy ezt nem is hallottuk! - szerénykedett.
-Miért? Ezt bármikor felhasználhatjuk ellene! - mondtam.
-Hát végül is... Igazad van!
-Csak úgy megsúgom... Nekem mindig igazam van!
-Értettem! Van kedved eljönni velünk iszogatni?
-Iszogatni? De hát még kiskorúnak számítunk! Nem adnak a kezünkbe semmilyen szeszes italt!
-Ezért szoktam mindig magammal rángatni az unokabátyámat! Nem mindig van olyan hangulatban, hogy megengedje, de most jó kedve van! Na? Benne vagy?
-Ki nem hagynám!
-Remek! Akkor gyere, bemutatlak neki, mivel amikor lett volna rá alkalmad, nem nagyon izgatott a dolog!
-Neked egy tanár a rokonod?
-Igen! De ő nem olyan, mint a többi! Ő kedves és megértő! Bármiről lehet vele beszélgetni és bárkit befogad!
-Ezt most úgy mondtad, mintha bele lennél zúgva...
-Hahaha...! A nap poénja! Azt mondtam, hogy kedves. De azt egy szóval sem mondtam, hogy az esetem!
-Akkor jó! Utálom az olyan lányokat, akik egy tanárba szerelmesek! Olyan gyerekesek!
-Szerintem is... Na de gyere, ne várassuk meg! - végül egész jól elvoltunk. Megan egy rendkívül aranyos lány! Tele van meglepetésekkel, elvégre senki nem nézné ki belőle, hogy szívatja a többieket, vagy hogy 10-es létére ennyit iszik. A tanárról meg annyit, hogy nem is láttuk. Mire odaértünk egy cetlit találtunk nekünk címezve. De ez az ivászat dolog nem volt valami jó ötlet. Amikor olyan éjféltájt elindultunk haza, nem voltam túlságosan magamnál. Szerencsére apáékat az sem érdekli, ha nem megyek haza!

A történet folytatódik!

 Hejhó, Perrie vagyok! Mióta megismertem anyu (Molli) és apu (Viktor) történetét, nem nagyon beszélek senkivel. Apa egész nap a szobájába van zárkózva és néha még enni sem jön ki. Nagyapa (Carl) meg... Amúgy sem értené a dolgaimat. Nyolc általánosban és kilencedikben magántanuló voltam, de apu úgy döntött, hogy ideje emberek közé mennem. Mondja ő, amikor egész nap a szobájában gubbaszt és anyu képit nézi. Szóval egyszerű az egész. Emberek közé kell mennem, pedig köztudott, hogy nem szeretem őket. Anti szociális vagyok, persze ezt senki nem érti meg.

-Na készen vagy? Mehetünk? - jött be nagyapa.
-Ez most komoly nagypapa? - kérdeztem. - Apu még az iskolához sem képes elkísérni? Pedig az első napom lesz és ő akarta annyira, hogy iratkozzak be.
-Fájdalmas emlékeket kelt benne, nem szeret ott lenni! Ezért hagyta ott a tanári állását is.
-És azzal senki nem törődik, hogy én mit érzek?
-Mivel sosem mondod vagy mutatod ki. De oké! Mit érzel?
-Semmit. Mindegy. Hagyjuk! - és kimentem a szobából.
-Szegény kicsi Perrie! Ahogy cseperedett egyre jobban egy érzékelten zombivá vált. Bármit képes mások szemébe mondani, szem rebbenés nélkül. Az arc kifejezése nem változik sosem. Nincsenek barátai. Ezért gondoltuk úgy Viktorral, hogy jobb lenne, ha közösségbe járna. És ez rá is vonatkozik. - beszélt magában Carl. - Ezért most azonnal kirángatom Viktort a vackából és ő fogja Perriet elkísérni az iskolába. - bement Viktor szobájába és felhúzta a redőnyt.

-Gyerünk Viktor, felkelni! A lányod csak rád vár indulásra készen!
-Jajj apa! Azt hittem megbeszéltük! Te kíséred suliba, nem én! - húzta a fejére a takarót Viktor.
-Minek nézel te engem? Nem vagyok már olyan fiatal! Na öltözz és irány az iskola!
-Ezt most úgy mondtad, mintha én is diák lennék.
-Ne szemtelenkedj, mert mindjárt az is leszel!
-Apa... Ugye tudod, hogy ezekkel a gyermeteg poénokkal nem fogsz jobb kedvre deríteni?
-Ugye nem akarod, hogy a lányod az első napon elkéssen? Gyerünk, gyerünk, gyerünk! 5 perc múlva legyél kész! Mert ha nem...-
-Jó megyek már, megyek!
-Remek! Akkor 5 perc. Se több, se kevesebb! - felhúzott egy aránylag tiszta pólót, kihalászott a szennyesből egy pólót, keresett egy cipőt és kijött hozzám.

-Szia apu! Mi újság veled? Rég láttalak! - köszöntem neki.
-Szállj be a kocsiba és induljunk! - nézett rám. A szokásos kérdezek tőle valamit, de szó nélkül elmegy. Kezd kissé idegesíteni a dolog. A sulihoz érve apu közölte, hogy nem akar bejönni velem, mert nem akarja feltépni a régi sebeket. Lehet, hogy nem ismerem anyut, de attól még nekem is ugyan úgy fája abba a suliba járni, ahová ő is járt. Elintéztük a beiratkozást és kaptam egy papírt, hogy melyik osztályba kell mennem. 'B' terem. Miközben keresgéltem szembe jött velem egy tanár.

-Swan? Perrie Swan? - érdeklődött.
-Igen, mit akar?
-Jó napot! Mr. Jhonson vagyok! Annyira sajnálom ami anyukáddal történt! Én...-
-Ne is folytassa! - vágtam bele. - Ön részvétet nyilvánít, én elfogadom! De ettől nem változik semmi. Inkább segítsen megkeresni a 'B' termet!
-Őőő... Itt van mögöttem!
-Köszönöm! - majd egy kicsit arrébb toltam, hogy elférjek mellette. Amikor beléptem a terembe mindenki kétségbe esetten nézett rám.

-Mi van? Talán féltek tőlem? - tettem fel a kérdést magabiztosan.
-Nem fél öntől senki, kedveském! - válaszolt kedvesen a tanár nő. - Csak aggódnak, hogy belegázolnak a lelki világába! Nem csoda ekkora trauma után, ami önöket érte!
-Nem akarok erről hallani többet! Ha még egyszer, hogy ez a téma, szépen elmegyek én senki nem lát itt többet!
-Rendben! Egy szót se többet erről! De kérlek azért mutatkozz be! 
-Nem akarok!
-Sajnálom kedveském, de ez osztály kötelesség. Muszáj bemutatkoznia, hogy jobban megismerjék!-Akkor? Befejezte a szövegelést, vagy kezdhetem, hogy túl legyek rajta?
-Természetesen kezdheti!
-Perrie vagyok, 16 éves, apámmal és nagyapámmal élek. Anyukám tiszteletére felvettem a Swan nevet. Nem tudok többet mondani! - majd szépen hátraballagtam és leültem egy üres padba. Hallottam, hogy nyílik az osztály terem ajtaja, de nem láttam ki jött be. Csak annyit hallottam, hogy a osztály összesúgott... Valami helyes srácról beszéltek.

A végső harc

-Mégis miről beszélsz, Viktor? - lepődött meg Carl. 

-Később megbeszéljük apa, de ha nem indulok most azonnal lehet, hogy késő lesz!

-Csak nagyjából foglald össze!

-Mollit elengedtem Kentinhez! Erről még te sem tudsz, de Kentin a gyilkos, aki megölte Molli szüleit és ha nem indulok most azonnal, akkor Molli lesz a következő.

-És ha te ezt tudtad, miért nem mondtad el neki?! Ha tudná lehet, hogy nem ment volna el hozzá!

-Egyrészt tudod, hogy ha valamit a fejébe vesz semmi nem akadályozza meg a makacssága miatt. Másrészt vannak emberek, akiktől én is félek és ha egy ilyen ember megfenyeget, azt muszáj betartanom.

-Mégis milyen embertől félhetsz te? Pont te?

-A bácsikámtól...

-Carltól vagy Joshtól?

-Carltól. Olyan idegesítő, hogy ugyanúgy hívnak titeket!

-Lehet, hogy a nevünk ugyan az, de a személyiségünk cseppet sem...

-Tudom-tudom, ő a "Dark" Carl, de akkor is hát borzongató, mint a kis korcsai!

-Ne beszélj így az unoka testvéreidről!  Louis, Nina és Kentin nagyon rendes gyerekek voltak, amíg az anyjuk mellettük volt. 

-Nekem ilyen emberek nem a rokonaim! Mehetek már?!

-Várj egy kicsit! Mégis mivel fenyegetett meg, hogy ennyire félsz?

-Azzal, hogy ha megpróbálok közbelépni Perriet fogja bántani! És ezt végképp nem akarom!

-Érdekes... Amikor Kim apja fenyegetett meg, hogy, ha nem veszed el Kimet Molli fogja meginni a levét. Mégis kiálltál a véleményed mellett és Mollit vetted el, akivel családot alapítottál!

-Igen, de ezt teljesen más! Kim apja nem annyira gonosz, mint a bácsikám! De ha ezt így folytatjuk nem sokáig lesz családom, mert ha nem engedsz el, Kentin megöli Mollit!

-Sajnálom Viktor! Nem engedhetlek el!

-Mi van?! Te most mellettem vagy, vagy ellenem?!

-Természetesen a te érdekeidet szolgálom...!

-Ha így lenne, már rég elengedtél volna!

-Kérlek hallgass végig! Nekem nem adatott meg, hogy több gyerekem legyen, csak te vagy nekem. Már édesanyád sem él! Ha most elmész Molliért nem csak őt, de lehet, hogy téged is megölnek! És akkor szegény Perrievel mi lesz? Én sem leszek már itt köztetek sokáig. Ha elmész és meghalsz nem csak én maradok egyedül, hanem Perrie is! Ezt te nem akarhatod!

-Ki mondta, hogy ha odamegyek meghalok?

Mivel Kentin az egész családot megölte, már csak Molli van ugye. De mivel későn jutott el oda, hogy megölje és neki lett családja. Tehát már te és Perrie is a családja részesei vagytok. Sőt én is. És Kentin nem fog azért életben hagyni téged, mert nem vér szerinti  rokonok vagytok!

-És azt kimondta, hogy bárki is meghal?

-Viktor kérlek! Te csináltad magadnak! El kellett volna neki mondanod az elején! Most bánhatod, nem foglak elengedni! Nem engedhetem, hogy meghalj! Molli meg okos lány. Ha érzi, hogy veszélyben van, elmenekül!
-Apa, nem teheted ezt!
-Sajnálom! Tényleg sajnálom, de ha a bácsikád Perrievel fenyeget, azt be is tartja! Nem fogja meggátolni egy kisgyerek! Ő egy hidegvérű gyilkos! Meg kell értened, Molli sem akarná!
-Ehhez neked semmi közöd! Ez az én családom! Azt teszek amit akarok! Engedj el! - de Carl nem mozdult. Viktor semmit sem tudott tenni. - Megfog halni apa, nem érted?! Meg fog halni! Engedj el könyörgöm, én nem élem túl, ha meghal! Hosszú-hosszú éveken át vártam rá, hogy enyém lehessen! Nem akarom újra és végleg elveszíteni! Kérlek! - tört ki magából.

*e közben a parkban*

-Ezt... én... nem hiszem el! - hitetlenkedtem. 
-Pedig kénytelen leszel. Ez a sorsod. Fogadd el szépen. - válaszolt egyhangúan Kentin.

-De én azt hittem, hogy van köztünk valami!
-Az az igazság, hogy voltak percek, amikor azt hittem, hogy nem leszek képes megtenni, mert érzek irántad valamit.

-Akkor nem bántasz?
-Ilyet egy szóval sem mondtam! Annyit mondtam, hogy hittem...
-De...
-Tudod... Remek volt ez a két év, de csak egy embernek köszönheted, hogy még mindig élsz! Mégpedig Louisnak! Mivel ő a legidősebb hármunk közül ez az ő feladata lett volna, de gyáva volt, így nem merte megtenni. Rám maradt a piszkos munka és csak ő nem akarta, hogy megöljelek. Végig apánk elöl menekültek és ő ebben a pár évben fülig beléd zúgott!
-Most ezt nem egészen értem... Louis a testvéred?
-Louis, Nina és én testvérek vagyunk. Állítólag anyánknak született még egy fia, nem i olyan rég. Szóval még ő is ott van.
-De...-
-Elég! Nem azért jöttem ide, hogy veled csevegjek! Fogadd el és akkor nem fog annyira fájni!
-Akkor is megkérdezem! Mi okotok van arra, hogy bántsátok a családomat?!
-Apám barát nője volt anyukád. De akkor jött apád és levette a lábáról anyád. Ezért apám bosszút áll minden leszármazotton.
-Ezt nem is tudtam...!
-Most már tudod. Készülj!

*e közben otthon*

-Már eltelt egy óra! Még mindig nem jelentkezett! Most már tényleg indulok! - aggódott Viktor. Közben megszólalt a telefonja. A nevemet írta ki. Reménykedve vette fel a telefont félre fordulva. -Molli? - kérdezte Viktor.
-Sajnálom, de nem! - válaszolt egy férfi hang. - Nagyon sajnálom, de a felesége...-
-Biztos úr! - vágott bele Viktor. - Történt valami?!
-Sajnálom, de Mollit holtan találtunk meg a park végében! A mentősök sem tudtak rajta segíteni! Sajnálom, viszont hallásra!

-Mi történt vele?! - de válasz nem jött. A rendőr lerakta a telefont. Viktor percekig állt egy helyben leblokkolva, majd kitört belőle.

 Rögtön elindult a parkba. Hátha csak átverés. Hátha még élek és ott várok rá. De a parkba érve meglátta a villogó fényeket. Tudta, hogy vége. A rendőrök és a mentősök is egyaránt a testem mellett álltak. Mindenki szomorú volt és néhányan sírtak is. De Viktor a legjobban. Tudta, hogy ez egy olyan álom, amiből sohasem ébred majd fel. Majd az ég is beborult és elkezdett esni az eső. Letérdelt mellém és az ölébe vett. Ott, abban a pillanatban bosszút esküdött.

-Megbosszullak Molli, erre megesküszöm! Nagyon szeretlek! Kérlek vigyázz ránk fentről!

A temetési ceremóniára az átlagnál többen mentek el. Az egyetem hallgatói és a tanárok is. Az egész város a családdal gyászolt. Molli összes barátja és ellensége is ott volt, kivéve Kentinék, bár ezt senki nem bánja. Viktornak egyedül kellett felnevelnie Perriet, ami sajnos nem ment simán. A depresszió magával ragadta, így Perrieből egy magányos gyerek lett. Nem beszél senkivel, nincsenek barátai, mindenkit elmart maga mellől. Nyolc általánosban magántanuló volt és úgy döntöttek, hogy Molli tiszteletére felveszi a Swan nevet. A családnak nagyon hiányzik Molli, de a szívükben örökké él. Végrendelete szerint minden rájuk hagy. Szerető anya és feleség volt!


  Köszönöm, hogy velem tartottatok Molli életében! 
A történet azonban nem ér véget! Ezentúl Perrie szemszögéből folytatódik a történet. Új barátok, új szerelmek, új veszekedések és sok más új dolog vár rátok! :) ♥

A titok

 Aznap éjszaka nem aludtam túl sokat. Végi az az érzés nyomasztott, ami akkor végigfutott rajtam. Ijesztő volt, de még mindig fogalmam sem volt, hogy mi is lehetett valójában.

-Van valami baj, szívem? Olyan kis nyúzott vagy. Bánt valami? Nekem elmondhatod! - ölelt meg Viktor.
-Jól vagyok Viktor, ne aggódj! - nem akarom elmondani neki. Nem akarom, hogy aggódjon.
-De biztos van valami. Mondd el kérlek!
-Álmos vagyok, ennyi az egész! Nem aludtam túl jól éjszaka...
-Tehát mégis van valami. Az embereket nem kínozza csak úgy az álmatlanság, főleg nem szülés után! Tehát miről van szó?
-Úgy érzem, ezt nem úszom meg...
-Hát nem. Szóval?
-Annyi a dolog lényege, hogy beszélni szeretnék Kentinnel. Tisztázni szeretném vele a dolgokat.
-De minek, Molli? Már beszéltünk vele!
-Akarod mondani, beszéltél vele! Én meg csak álltam melletted bambán. Most szeretnék vele úgy beszélni, hogy te nem vagy ott.
-Nélkülem nem mehetsz sehova! - ilyet még nem láttam. Viktor teljesen leblokkolt és egy könnycsepp futott végig az arcán. Na most akkor ez hogy van?
-Viktor... Van valami baj? - kérdeztem.
-Nem mész nélkülem és kész!
-Ugyan már Viktor! Nehogy már pont Kentintől kell, hogy félts! És amúgy is, ha mindketten elmegyünk, ki vigyáz Perriere? Ha magammal viszem, még jobban kibukik. És a poén kedvéért Carl nincs itthon.
-Akkor átmegyünk, ha apa itthon lesz!
-De Kentin mondta, hogy most menjek, mert elutazik és később már nem lesz rá lehetőségünk, hogy beszéljünk.
-Akkor nem beszéltek! Ennyi az egész!
-Viktor! Kentinnel nincsen semmi baj! Ha nem engeded akkor is átmegyek!
-Gondolom úgysem tudlak meggyőzni, ebben túl makacs vagy! Szóval, ha Kentin tesz bármilyen gyanús mozdulatot, kérlek hívj fel és már indulok is! De nagyon vigyázz magadra!
-Rendbe. Értem. De nem tudom miért pont tőle kell ennyire féltened...
-Sajnálom, ilyen vagyok! - majd adott egy puszit az arcomra és széles mosollyal elment, miközben ezt suttogta: " Azt hiszem Mollit a halálba engedtem..." Félúton belebotlottam Kentinbe, így nem kellett sokáig keresgélnem.


*parkban


-Kentin, beszélhetnénk? - szólítottam meg.
-Mit akarsz? - kérdezett vissza.
-Rólunk lenne szó. Illetve rólad, Viktorról és rólam.
-Elhiszed, hogy nem érdekel ez a rizsázás? Köztünk csak végig annyi volt a kapcsolat, hogy van egy feladatom, amit el kell intéznem és így, hogy nincs itt az ölebed végre is tudom hajtani!
-Miről beszélsz?
-Itt az ideje, hogy beavassalak dolgokba...


*eközben otthon

 Viktor idegesen mászkált otthon, mert fogalma sem volt, hogy mi történik velem. Hogy mit csinálhat velem Kentin. Közben szegény Perrie csak sírt, de nem ment oda hozzá. Közben belépett Carl.

-Megjö...- Köszönt. Volna, de Viktor beleszólt.
-Apa! Na végre! Tudnál vigyázni Perriere? Nekem sürgősen el kell 
mennem Molliért!
-Várjál csak. Nyugodj meg szépen és mondd el mi törétnt!
-Azt hiszem Molli megfog halni!

Örökké legyünk boldogok

 Másnap az orvos közölte, hogy én és Perrie is makk egészségesek vagyunk, így nyugodt szívvel enged haza minket. Viktor a kezébe fogta a babahordozót és felém fordult.

-Na akkor mehetünk?
-Persze! - válaszoltam.
-Ugye tudod, hogy nagyon boldoggá tettél? Még sosem voltam ilyen boldog. Köszönöm neked, hogy megmutattad milyen valakit igazán szeretni és szeretve lenni. Remélem mindig így marad!
-Ugyan már, ez természetes! Örökre veled maradok és sosem hagylak el!
-Ezt örömmel hallom. Amúgy arra gondoltam, hogy vehetnénk egy fényképezőgépet, hogy megörökítsük a boldog pillanatokat. Így mindig emlékezhetünk rájuk.
-Viktor... Tudod, én képek nélkül is emlékezni fogok ezekre a pillanatokra.
-Természetesen én is, de ha történik valami, azok mindig ott lesznek nekünk.
-Rendben! Akkor vegyünk egy fényképezőgépet! - nagy nehezen meg is lett a bolt. Persze Viktor, a nagy műszaki zseni kitalálta, hogy neki szüksége van egy új laptopra is, mert anélkül nem tud dolgozni és ha már itt tartunk vegyünk egy normális tv-t is.

-Na akkor legyen még ez és mehetünk is. - mondta Viktor.
-Hadd vázoljam a  helyzetet. Bejöttünk venni egy fényképezőgépet, erre vettünk egy tv-t, egy laptopot, egy fényképezőgépet és nem tudom miért de vettél nekem egy táblagépet. - végül csak sikerült elindulnunk. Útközben Viktor végig arról beszélt, hogy mennyi helyre szeretne elvinni minket, hogy megmutassa mindenkinek milyen szép kis családja lett. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, de nem foglalkoztam vele. Mikor hazaértünk kivette Perriet a babahordozóból és ölelgette, puszilgatta és közben végig beszélt hozzá. Rettentően boldog volt.

-Kicsi Perrie! Te még nem tudod, de mi rettentően boldog család leszünk. Pár éven belül lesznek testvéreid, lesz kivel játszanod, hogy ne minket nyúzz állandóan. De tudd, mi mindig mindenben támogatni fogunk. Te vagy a szemünk fénye, a legnagyobb ajándék az életünkben. Szeretünk. Mindennél jobban. - annyira jó ezt látni. Ha bármi történik Viktor megvédi Perriet és mindig szeretni fogja. örülök, hogy találkoztam vele. Ekkor egy nagyon borzasztó érzés futott végig az agyamon. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mi volt az, de nagyon megijedtem tőle. Ez mégis mi volt? Félek. Reszketek. De mitől? Mi ez az érzés? Nm tudom, de rettegek.  Sikítanék, de egy hang nem jön ki a számon. Mi történik velem?

Perrie érkezik!

 9 hónap elteltével Perrie úgy döntött, hogy ideje napvilágot látni. Hát akkor indulás a kórházba. Perrie érkezik! Egy új élet kezdete következik.

-Viktor nem ijedj meg, de... - szóltam Viktornak.
-Baj van? - sietett oda.
-Csak úgy érzem Perrie szeretné megismerni a szüleit és a világot.
-Ez most azt jelenti, hogy itt az idő?
-Igen, itt az idő!
-El sem hiszem... Apa leszek! - Viktor egy táskába gyorsan bepakolta a legszükségesebb dolgokat, bedobta a kocsiba, besegített engem is, bepattant mellém és már indultunk is. Persze nem is Viktor lett volna, ha nem tévedünk el. De nem baj. Utaztunk egy jót. 


*kórházban

 Viktor leállította az első orvost, aki szembe jött, hogy segítsen.

-Elnézést! - szólt oda. - A feleségem szülni fog. Segítene, kérem?
-Rendben, kérem kövessenek! Az apukának sajnos kint kell maradnia. Az anyuka kap egy kis fájdalomcsillapítót és minden rendben lesz.
-Kint kell maradnom?
-Igen uram! A szülés alatt bent lehet biztatás képen, de most még elő kell készíteni a dolgokat a szüléshez. Kérem legyen türelemmel! Kisasszony, kérem kövessen!
-Rendben! Akkor majd megyek utánad, Molli. Addig felhívom apát. - Viktor szinte még le sem tette a telefont, de Carl már bent is volt a kórházban. Elbeszélgettek, amikor Viktor meglátta, hogy jön az orvos.

-A szülés komplikációmentes volt! Szeretné látni a kicsit? -kérdezte az orvos.
-Várjunk csak... Most akkor mi van? Azt hittem, hogy bemehetek Mollihoz a szülés idejére és most kiderül, hogy mégsem? - pampogott Viktor.
-Én be akartam hívni, de a kisasszony megkért, hogy inkább ne szóljak, mert nem szeretné, ha az egészet végig izgulná.
-Értem. Akkor most már bemehetek?
-Persze! Kérem kövessen. - amikor Viktor belépett a szobába látta, hogy Perrie nem a kezemben, hanem a kiságyban van. Viktor fölé hajolt, hogy megnézze és bár nem akarta bevallani, láttam, hogy könnycsepp csillan meg a szeme sarkában, azt éreztetve, hogy mennyire boldog.

 Majd szépen, óvatosan kiemelte a babaágyból és megölelte.

-Végre a kezemben tarthatlak kicsi Perrie. El sem hiszed mennyire örülök neked. - gügyögte. Aztán bejött egy aranyos nővérke, aki kedvesen felajánlotta, hogy lefényképezi a boldog családot.

A harc csak most kezdődik

Másnap reggel beszéltem Viktorral, hogy beszélni kéne Kentinnel, amiből egyből született is egy kisebb konfliktus.

-Akkor én átmegyek Kentinhez. - mondtam Viktornak.
-Nem! - válaszolt.
-Mi az hogy nem?
-Szerintem neki és nekünk is jobb, hogy nem tud róla. Ha jót akarsz neki, akkor nem okozol fájdalmat.
-Azt mondta, ha hazaérünk beszélhetek vele!
-Az akkor volt! Most nem akarom, hogy találkozzatok!
-Tehát innen fúj a szél...
-Miről beszélsz?
-Féltékeny vagy!
-Micsoda?! Én... Nem szoktam... Féltékeny lenni!
-Aha... Higgyem is el?
-Jó lenne. De maradjunk az eredeti témánál! Nem mehetsz el Kentinhez!
-De...
-Jaj ne! Csak ne sírj! Könyörgöm! - Viktor utálja, ha valakit sírni lát. Így hamar megkapom, ha akarok valamit.
-De ennyit meg kell tennem, elvégre a barátom volt! Kérlek Viktor!
-Legyen! De én is veled megyek!
-Köszi Viktor! - adtam neki egy puszit és mosolyogva kimentem a szobából. - Megint én nyertem!
-Na akkor mehetünk? Legyünk túl rajta minél hamarabb.
-Persze.

*útközben

-Ugye tudod, hogy ezért még megfizetsz? - kérdezte Viktor.
-Ugyan Viktor. Tedd túl magad rajta. Törődj bele, hogy én jobb vagyok és erősebb! - nevettem.
-Azt majd meglátjuk...
-Micsoda?
-Úgy fogom kiszedni a csatot a hajadból, hogy hozzá sem érek, csak az egyik hajszáladat húzom meg!
-Na erre befizetek! - Viktor odalépett hozzám, meghúzta az egyik tincsemet és kiesett belőle a csatt.
-Na mit mondtam...?
-Ezt meg hogy csináltad?
-Egyszerű! Na jó... Szimplán láttam, hogy el van törve és már csak a lélek tartja a hajadban. Így gondoltam megviccellek.
-És mire volt ez jó?
-Hát... Ő... Időhúzásnak?
-Viktor... Nem azt mondtad, hogy minél hamarabb túl akarsz lenni a dolgon?
-Azt mondtam, de gondoltam így... Áh mindegy!
-Szerintem is! Inkább menjünk, mert az igazat megvallva és i szeretnék minél hamarabb túl esni rajta.
-Hát, ha így állunk menjünk is!
-Tehát mégis féltékenykedtél?
-Őőő... Nem! Megmondta, hogy nem szoktam féltékenykedni!
-Ezért teszel kivételt velem...
-Na jó, lebuktam... - aztán félórán belül sikerült is elindulnunk. Persze én sem akartam erről beszélni Kentinnel, de úgy éreztem, hogy ennyivel tartozok neki. Elvégre igen hosszú ideig ő támogatott mindenben, még védett mindentől és mindenkitől, egyszóval a barátom volt. Ez a minimum amit megtehetek, azután, hogy csak úgy helyben hagytam. Nem is kellett messzire mennünk, mert Kentin a park másik felében sétálgatott. Odamentünk hozzá.

-Szia Kentin! Beszélhetnénk? - kérdeztem.
-Persze, mondd csak! - mosolygott. De mielőtt bármit is mondhattam volna:
-Elvettem Mollit feleségül! - vágott bele Viktor.
-Micsoda? - lepődött meg Ken. Megszólalni nem tudtam, úgy féltem.
-Jól hallottad! Molli a feleségem!
-De... Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha elmész vele! Most nézd meg mi lett belőle! Gratulálok! - nézett rám.
-Nem Mollit hibáztasd! - nyugtatta Viktor.
-Akkor mégis kit? Talán téged?
-Nem te tehetsz róla és nem a büszke férfi beszél belőlem. Hanem az, hogy ha igazán szerettétek volna egymást, akkor ez nem történ volna meg!
Ch... Hát akkor legyetek boldogok, ameddig tehetitek. Még találkozunk, de nem lesz benne semmi köszönet! - azzal el is ment.
-Nem is volt olyan vészes... Rosszabbra számítottam. - fordultam Viktorhoz.
-Hát...

Mosolyogj... Mindig csak mosolyogj!

-Na? - kérdezte Oliver.
-Beszélhetnék Oliverrel négyszemközt? - jött oda Viktor.
-Lehet, hogy nem szeretnék veled kettesben beszélgetni azok után amiket még annó Louissal csináltál... - aggodalmaskodott Oliver.
-Szerintem sem...!
-Félnem kéne?
-Meglehet.
-Nem fogok félni tőled! Molli a gyerekkori barátom! Kiállok az mellett amit akarok!
-Igen?
-Ő... Lehet, hogy mégsem...
-Nofene... Az előbb még milyen magabiztos voltál.
-Nem könnyű magabiztosnak lenni, ha így nézel rám!
-Akkor vagy ne nézz rám, vagy felejtsd el a dolgot! Egy félős kis zöldfülűre nem fogom rábízni a kislányomat!
-Tehát van esélyem?
-Talán...
-Mi az, hogy talán? Igen vagy nem? Konkrét válasz kérek!
-Akkor nem! Megfelel?
-De most miért? Azt mondtad, hogy legyek magabiztos.
-Igen, azt mondtam, hogy legyél magabiztos. De nem azt, hogy erőszakos!
-Mondhatok valamit?
-Mondj!
-Te remek apa leszel!
-A hízelgéssel nem mész semmire! De azért köszönöm...
-Na akkor mi megyünk is. Azért remélem jól döntesz!
-Ha azt akarod, hogy jól döntsek, mondj le a keresztapaságról!
-Nem mondtam semmit! Na sziasztok!
-Hát legyen. Sziasztok!

-Na hogy döntöttél? - kérdeztem Viktort.
-Még sehogy... Nem akarom rábízni. Olyan kis nyeszlett ez a gyerek. Félek, hogy nem tudna rá vigyázni, főleg, ha James is ott lesz!
-Emiatt nem kell aggódnod. Jól ismerem Olivert! Megtud birkózni egy ilyen nagy feladattal.
-Na ez meg a másik. Neki ez csak egy feladat. De Perrie nem egy feladat lesz, hanem egy gyerek!
-Viktor drágám, túlreagálod! Ha így fogsz viselkedni amikor már meglesz, márpedig biztos így fogsz viselkedni, akkor nem fogsz neki szabad teret hagyni. Egy burokban fog felnőni és ezt te sem akarhatod!
-Lehet, de elsősorban egy kisbaba lesz. Nem lesz belőle egyből egy érett nő!
-Mindegy! Nem akarok vitázni! Én majd örömmel rá fogom bízni Oliverre a gyereket, mert ugye ez még odébb van! 9 hónap. Ne gondolkozzunk ennyire előre!
-8 hónap 2 hét... Már 2 hete terhes vagy. De hol van apa? Még nem is tudtunk vele beszélni.
-Itt vagyok, itt vagyok! Na hadd nézzelek titeket. Hogy van a kicsi? - jött be Carl.
-Jól vagyunk, köszönjük! - mondtam.
-Apa, még csak két hetes a kicsi, de az orvos szerinte rendben van. - mondta Viktor.
-Jól van, jól van! Csak olyan boldog vagyok! - örült Carl.
-Ahogy mi is, apa. Elhiheted, milyen boldog vagyok, elvégre apa leszek! - Viktor megfogta a derekamat, felemelt és megpördült. Tényleg nagyon boldog.
-Örülök, hogy végül Molli gyerekeinek nagyapja leszek és nem Kimberliének! - mondta Carl.
-Ne is emlegesd azt a nőt! - sóhajtott Viktor. Ő és Carl még sokáig beszélgettek, én addig elvonultam a szobámba. Sok mindent meg kell beszélniük. Férfiak... Olyan furcsa belegondolni, hogy 2 éve még Louissal éltem, Kentin volt a barátom és álmodni sem mertem arról, hogy ilyen hamar anya leszek egy ilyen férfi mellett. 2 éve még fel sem merült benne az, hogy van boldogabb élet annál, hogy én Louisékkal élek. Tudomásom sem volt Viktorról, se Carlról, sem arról, hogy egy ilyen boldog élet vár rám a sok szörnyűség után. Hogy lesznek olyan emberek, akik igazán szeretnek. Ez egy igen csodás érzés.

-Te itt vagy? - jött be Viktor. - Olyan hamar eltűntél. Várj... Te sírsz?
-Igen, de ezek csak örömkönnyek!
-De... Miért?
-Mert boldog vagyok! Belegondoltam sok mindenbe. És rájöttem, hogy itt vagytok nekem, történjék bármi. Nagyon szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk, de kérlek ne sírj! Még örömödben sem! Gyönyörű vagy, ha nevetsz! - boldog voltam, mégis szomorú. Leültem a földre, Viktor mellém ült és az ölébe vett. Így ültünk órákon keresztül. 

-Mosolyogj! Mindig csak mosolyogj! - suttogta.