-Hol voltál ennyi ideig, Perrie?! Már azon gondolkoztam, hogy hívom a rendőrséget! Soha ne ijessz meg ennyire, megértetted?! - ölelgetett.
-Jól van apu! Láthatod, élek és virulok! Senki nem bántott! Itthon vagyok, nyugodj meg szépen! - próbáltam minél normálisabban beszélni, ami sajnos nem jött össze.
-Elég érdekesen beszélsz! Te ittál?! És ha már itt tartunk, hol voltál?!
-Nem, nem ittam és semmi közöd hozzá! Nem szólhatsz bele mindenbe, ez az én életem!
-Mi az, hogy semmi közöm hozzá?! Egyrészt az apád vagyok és kijár nekem némi tisztelet! Másrészt, aki édesanyádat megölte, szabadon kóborol a világban! Bármikor lecsaphat rád és nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek!
-Ugyan már apu... Nem akarsz elveszíteni? Már akkor elveszítettél, amikor elkezdtél nevelni!
-Micsoda?! Hogy mondhatsz ilyet?!
-Ez az igazság! Milyen állapotba kerültem, a te negatív felfogásod alapján? Egy érzéketlen zombi vagyok! - legalábbis nagyapa szerint... - Mert szerintem, ha te haltál volna meg anyu helyett, most nem ilyen állapotban lennék!
-...
-Jó éjszakát!
-Jó éjt! De csak úgy közlöm, hogy az állapotodtól függetlenül holnap is mész iskolába! Nincs kifogás! - remek... A veszekedéstől eltekintve, ez egy egész normális beszélgetés volt apuval. És a 16 év alatt egyszer sem mutatta ki, hogy aggódna értem. Na ez egy jó pont nála...! Másnap úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. De muszáj iskolába mennem...
-Na készen vagy? - jött be apu.
-Készen, de ez téged miért érdekel? - kérdeztem.
-Mostantól minden nap én viszlek suliba! és beszélni fogok a tanáraiddal, hogy figyeljenek rád! Nem akarom, hogy az osztálytársaid rossz dolgokba rángassanak! - minő tragédia...! - A tegnapi viselkedésed által! Na indíts, mert a végén még elkésel! - a sulihoz érve apu vett egy nagy levegőt és elindult a tanári felé. aj nekem, ha mindenki rám fog figyelni! Na nem baj! Majdcsak megoldom valahogy! Nekem nem fog megszabni senki semmit! Mentem a főbejáraton és találkoztam Megannel, aki teljesen be volt zsongva valamitől.
-Szia Perrie! - jött oda. - Gyere, gyere, gyere!
-Hova? Mi ennyire sürgős? - kérdeztem értetlenül.
-Most van bent az unokabátyám a teremben! Be akarlak mutatni neki még most, mert a végén még elmegy! - majd megfogta a karomat és berángatott a terembe. A tanár nem kicsit lepődött meg rajtunk. Aztán felnéztem rá és leblokkoltam. Nem, nem tetszik, ne értsétek félre! Csak... Áhh... Mindegy... Úgysem értenétek!
-Brian, bocsánat, tanár úr! Ő itt Perrie, Perrie Swan! Tegnap mikor bent jár nálunk, Perrie nem igazán figyelt, inkább aludt... Na de most itt az idő, hogy bemutatkozzon! - pörgött Megan.
-Köszönöm Megan, kedves, hogy gondoltál erre! De neked miért olyan fontos ez? Ha Perrie megszeretne ismerni, oda jön hozzám. Én nem erőltetek semmit! - szerénykedett a tanár.
-Ugyan már! Ha már itt vagytok mindketten, beszélgessetek! Bocsi, nem megy, hogy ne tegezzelek! - majd Megan előrelökött, majdnem teljesen a tanárnak. Egy darabig csak álltam vele szemben, mint egy értelmetlen ostoba. Ő meg csak mosolygott. Hogy szólaljak meg, ha így néz rám...?
-Látom kicsit zavarban vagy! De nyugi, nem eszlek meg, nem sokkal vagyok idősebb nálatok! Ha jól tudom, csak hat év van köztünk!
-Én... Nem... Vagyok... Zavarban...! Nem szokásom...!-dadogtam. - De mondja csak... Ha ilyen fiatal, akkor miért nem valami normálisra fordítja az idejét? Nem volt elég gyerekkorában az iskolában szenvedni?
-Mindenkinek ez az első kérdése! Egy egyetemista hallgató vagyok és tanárnak készülök, azért vagyok itt, hogy a gyakorlatot is végezzem! Talán még két évig leszek itt, utána levizsgázok és már tovább is állok!
-Értem! Hát maradhatna tovább is...!
-Na de most már te is mesélj valamit! Hallottam mi történt a családoddal... Nagyon sajná... - sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.
-Hé...! Most hová mész? - kérdezte.
-Jaj, sajnálom! Ön nem volt itt amikor mondtam, hogy ha valaki ezzel a témával jön, elmegyek és nem jövök vissza többet. Ez a téma nálam tabu! - fordultam vissza.
-Értem, sajnálom! Hát akkor Perrie... Nagyon örülök a találkozásnak! Remélem év közben jobban megismerjük egymást! - hát azt én is remélem... Kinyújtotta a jobb kezét és én szintén így tettem. Amikor megfogta, rájöttem, hogy mi hiányzik az életemből.
Brian:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése